A Memento című kiállítását Csordás Zoltán képzőművész nyitotta meg 2013. május 8-án. Az alábbiakban az élőszóban elhangzott kiállítás-megnyitó szerkesztett változatot közöljük:
Tisztelt közönség, tisztelt alkotók! Már e nyitómondat is magába foglalja azt a kettősséget, amire egy kiállítás lehetőséget ad. Találkozhatunk valamivel, a néző a képpel, a kép a nézővel, a néző az alkotóval, az alkotó gondolataival, sőt a saját gondolatainkkal is. Mert itt most ebben a pillanatban mindannyian nézők vagyunk, még a körünkben lévő három kiállító is, mert most ők sem alkotnak pillanatnyilag.
Gyükér Zsófia, Kovács Attila és Kovács Sándor képei adnak alkalmat e nézelődésre. E három fiatal belekezdett valamibe, aminek nem csak pillanatnyilag a címe: Memento. Az ember által megformált dolog mindig emlék. Emléke mindig valaminek. Épp e miatt a tulajdonsága miatt hajtja az embert e furcsa ősi vágy, az alkotás vágya. A tárgy maradandósága szembe áll a gondolat anyagtalan és mulandó fantomjával. Lerajzolom, megfestem, tehát megvan. Le van rögzítve. El van kapva. Hát ez is illúzió a kultúra illúziója. Minden folyik, ahogy azt Hérakleitosz megállapította. Csak épp a gondolat marad, tenném hozzá. És épp ez a bökkenő. Az anyag öregszik a beállítások elmozdulnak, a róluk alkotott kép az elmében nemzedékről nemzedékre adományozódik tovább. Egyedül a gondolat marad. Ezért tudunk még híres rég elveszett művekről is, ezért futkos a hátunkon a hideg az ókor nagy festőinek hallatán, akik megfestették a szőlőfürtöt, amire rászállt egy madár. Pedig a kép nincs meg, elveszett. Se madár, se szőlő, se kép. Tehát itt állunk nincstelenül, e gondolattal. Hát épp ez az! Egyedül a gondolata, s a róla alkotott kép emléke, maradt itt velünk.
Száz éve élt és alkotott a Aby Warburg a művészettörténet különös alakja, aki a művészetről gondolkodva kiemelte és különös tiszteletben részesítette a görög mitológia egy szereplőjét , az emlékezet istennőjét, a múzsák anyját Mnemosynét. A kultúrában bármit teszünk, emlékezünk. Erre figyelmeztet a múzsák származása is, mármint, hogy az emlékezettől származnak. Emlékezünk valamire, ami valamikor, valaha fontos volt. Ősképek támadnak így fel és válnak jelenvalóvá. Pedig csak rajzolunk és festünk. Alig valami!
Tehát már a régi görögök is tudták, hogy a művész, aki alkot, nem újat csinál, hanem emlékezik, csak nem tudja. A Múzsa súg neki, s ő jól felmondja a leckét. Szép gondolat! Bár így lenne!
Itt a falakon többségében csendéleteket látunk. Aktuális e ez ma? Kérdezték nemrég. Hogy ma az e? Nem tudom. De mi is lehetne aktuálisabb egy rajzoló, vagy egy festő számára, mint a csendélet, aki épp azt tanulja, hogyan csípje fülön ceruzájával, vagy ecsetjével a valóságot. A csendélet nem mozog, alkalmat ad a szemlélődésre, a százszor megnézett formák egyre jobban ráfeszülnek a tárgyra, mintegy megeszik, felfalják, eltüntetik és marad maga a forma, ami tökéletességével nekünk, egyszerű embereknek is felvillant valamit a hallhatatlanságból. Mert míg egy árnyék arrább kúszik, egy alma megszottyad, a kancsón megül a por, a forma nem változik a kép romolhatatlan világában, sőt ott feszül, egyedüli témaként és a síkban kifeszíti a maga terét, mint egy erőművész. A forma örök. Cézanne almái nem romlanak, Arthemisz combján mindig feszül a bőr, a pentelikoni márvány fehér fényében.
Tehát a csendélet – nem aktuális-e – hanem az egyetlen lehetőség, hogy közel kerüljünk a formához és a színhez, e meghatározhatatlan eszközökhöz, amikkel egy festő dolgozik. És itt most a falakon e közelítésnek látjuk néhány dokumentumát.
De valóban csendes-e a csendélet?
Nem mindig. Néha ott harsog benne az indulat a dráma. A színerő maga is dinamizmust visz e látszólagos mozdulatlanságba.
A műfaj létrejöttekor, már megnevezésében is ott feszült a tragikus él. Natur morte, nature morte, halott természet. A művészek a természetet a legnagyobb élőt, azt, amelyiknek a főtulajdonsága az élet maga. Megölték az 1600-as években. Megölték, megállították, hogy mi mindannyian észrevehessük halandóságunkat. A virág levágva áll a vázában, szirmai hullnak. A hattyú kiterítve. Valójában mindez rólunk szól, az emberről, sorsáról. Emberábrázolás ember nélkül.
Pascal gondolkodó nádszála. Vagy a némasági fogadalomban élő kamalduli szerzetesek egyetlen mondata, amit mondtak a szembejövőnek: Memento mori! Emlékezz a halálra! Szintén e korszak szülötte. A csendélet tehát indulásában nem dekoratív, hanem morális indíttatású műfaj. S mivel, hogy a kép csak látással befogadható, így jó példája a világot érzékein keresztül megismerő ember tevékenységének. Ami szintén a XVII. század problémája, hogy a természet megfigyelésből kifejlődő tudomány hisz a szemnek. Csak erre támaszkodhat, s a megismerő mégis néha optikai illúziók áldozata lesz. A holland festők már a század közepén megfestették az első trompe l’oeil-öket. Amely képek a szem becsapását célozták és tették témává, azt hogy az egyetlen, amivel képeket láthatunk, a szemünk és ennek sem hihetünk, mert még azt sem látjuk, hogy egy képet látunk. Tehát a csendélet körül felgyülemlő problémák nem épp egyszerű esetek. És ez még csak bonyolódott, egészen a minden képet ábrázoló kép megfestéséig, még ugyanabban a században. Ez nem éppen kis vállalás. És azóta? Nem sok történt.
Ha van korunk festőinek dolga e témában, akkor az, hogy újból elszakítsák a dekorativitástól, és egzisztenciális tartalmakkal töltsék fel a mozdulatlan tárgyak világát. Mert a festészet nem leképező művészet, hanem képzőművészet, ami valami olyasmit képez, ami eddig nem volt.
A képek, amiket most nézünk szárnypróbálgatások, a még tanulmányi korszakukat élő alkotók nekirugaszkodásai az égnek. Fogadják, e képeket és alkotóikat szeretettel!
Ezzel a kiállítást megnyitom.
